Ma nem terveztem bejegyzést írni. De mivel a blog leírásában az szerepel, hogy itt minden helyet kaphat, ami az életem részét képezi és fontos számomra, ezért úgy döntöttem, írok pár sort. Ma van ugyanis az állatok világnapja. És sok más egyéb mellett ez igazán fontos számomra, az állatvédelem és az állatok szeretete. Kutyabolond vagyok – egyszerűen fogalmazva. Nem tudom elképzelni sem, milyen lehet egy hűséges négylábú nélkül élni. E sorok írására valaha volt legjobb barátom hiánya sarkallt. Mert még mindig nem tudtam elengedni, még mindig nem.
12 éven keresztül részese volt az életemnek, minden mérföldkőnél ott volt mellettem, velem. Együtt nőttünk fel. A középiskola és az egyetem nehézségeit úgy vészeltem át, hogy ha hazamentem, tudtam, hogy ő várni fog és bármi történjék, megvigasztal. Az ő szeretete különleges volt, a legegyszerűbb és egyúttal a legnemesebb szeretet. Ilyen emberek között sosem lehet, mert ott mindig van legalább egy pici önzés, akár szülő-gyerek kapcsolatról, akár párkapcsolatról (na, ott aztán pláne..) legyen szó. És ez teljesen normális, így van rendjén. Viszont ha valaki megtapasztalja ezt a fajta szeretetet is egy négylábútól, akkor tudni fogja, hogy ennél tisztább és őszintébb dolog nem létezik a világon.
Annyi mindent tanultam tőle. Nem akartam hagyni, hogy elmenjen, hogy itthagyjon. De több hetes betegség és küszködés után végre képes voltam nem csak magamra gondolni.. hagytam elmenni. Nem akartam, hogy szenvedjen tovább, pusztán az én önzésem miatt. Azért, hogy nekem könnyebb legyen, azért, hogy nekem ő itt maradjon. Hát igen, gyarló az ember.
De amikor már annyira szeretsz valakit, hogy mindenen felülemelkedve képes vagy úgy cselekedni, hogy egy percig sem nézed a saját érdekedet, akkor akár azt is mondhatjuk, az érzelmi intelligenciád a csúcspontjára ért. Belőlem eddig egy kutya tudta kiváltani ezt az érzést, az én legjobb barátom. Az utolsó pillanatig ott voltam mellette, beszéltem hozzá, mintha miden rendben lenne. És utána megszakadt a szívem, akkor már megszakadhatott. De ő ezt nem láthatta. Nem akartam, hogy lássa.
Eltelt félév, hogy elveszítettem. És most is, miközben ezeket a sorokat írom, hullanak a könnyeim. Akár gyengeség, akár nem, még most is fáj a hiánya. De az ő feltétlen szeretete által sokat változtam, és ezért mindig hálás leszek neki.
Az ő ajándéka a csomagban volt, nekem Ő volt az ajándék. Drága Macim!
