Kedves Olvasóim,
a Grüezi blog egyik kicsit megújult, más dizájn, más fotók, de a tartalmi része nem változott. A korábbi bejegyzéseimet az új blog-helyen is fellelhetitek. Méghozzá ITT :)
Első cafeblogos bejegyzésem: Tökélybe bújtatva
Szeretettel várom minden kedves Olvasómat a megújult blogon!
Anett
Néhány dologról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Pontosabban tudomást sem veszünk róla már a kezdetektől. Ott van egy karnyújtásnyira (vagy még annyira sem). És mégis. Vagy talán éppen ezért. Ha sikerül társat találnod, utána már nem vagy egyedül, normális esetben. Ha fáj valami, akkor megoszthatod a másikkal. Mert ez is segít. Ha szomorú vagy, ne magadba kuporogva sírj, hanem neki, a vállán. Ha boldog vagy, öleld meg és még boldogabb leszel. Nekem speciel ezeket meg kell/kellett tanulnom, nem ment egyik pillanatról a másikra. Alapvetően mindig magányos voltam, sokszor még egy-egy párkapcsolatban is. Nem tanultam meg, hogy milyen a "mi". Mindig, mindenkivel külön léteztem. Ideig-óráig ez, az ilyesfajta kapcsolat is tökéletes lehet, de eljön egy pont, amikor ez már kevés.
Most már vágyom arra, hogy a másik felem tényleg a másik felem legyen. Néha összeveszhetünk és sokszor sokmindenben nem kell hogy egyet értsünk, de kell az, hogy ketten legyünk. Olyan is megfordult a fejemben persze, hogy ilyenkor elveszik a "szabadságom". Furán létezem, mármint nekem mindig kell egy kis magány is. Idő magamra és arra, hogy elvonuljak a kis világomba. Írjak vagy olvassak, vagy csak egy kávé kortyolgatása mellett a világmegváltó és kevésbé világmegváltó gondolataimba feledkezzek. És az igazán klassz az, hogy ezt meg tudtuk beszélni és meg is kapom ezt az időt.
Mázlim van, mert ez a valaki annyira szeret, hogy a külföldi út sem volt kérdés egy pillanatig sem. Ha én megyek, ő is jön. És persze nevetésből és vicces helyzetekből is kevesebb jutott volna ki, ha nincs velem. Mert nem mindenkinek a kezéből tépi ki egy kutya a zürichi pályaudvaron a kolbászt és nem is mindenki megy úgy oda a boltban az eladóhoz, hogy: Ich suche eine psssssssssss.... (a pssssss egyébként tejszínhab :D ). Ja, és egy sportújság nyomdájában sem mindenki tudna kinyomtattatni egyetlen egy (!) darab önéletrajzot... A többezer példányszámos megrendelések mellett nem ez volt az öreg legnagyobb biznisze, pláne, hogy még pénzt sem kért végül; miközben a könnyei potyogtak a nevetéstől annyit mondott csak, hogy szebbé tette a napját ez a jelenet...
Egy videóklipben, pontosabban dalban minden benne van, amit én sosem akarnék sem magamnak, de másokat is óva intenék az ilyesfajta hősöktől és párkapcsolatnak nevezett valamitől. Ez a fanyar szerelmes dal bemutatja mindazt, aminél szerintem nincsen rosszabb: ha csak úgy "Beállok én is a tornasorba" és aztán rákerülhet a "Coelho-idézet a meghívókra"... Nálunk nem "nyaral az ész" és köszönjük szépen, így is - vagy inkább csak igazán így - nagyon jól elvagyunk. Tessék azért belehallgatni a Honeybeast dalába; bízom benne, hogy kevesen fognak magukra ismerni. Tegyetek a saját boldogságotokért!
Fotó: Börzsei Bence
Az elmúlt három hónap az életről szólt. Arról a nagybetűsről, amiben minden van. Rossz és jó egyaránt. Nehézség és siker. És persze döntések sorozata.
Bizonyos körülményeket nem tudunk befolyásolni, pusztán csak alkalmazkodni tudunk hozzájuk így vagy úgy. Ilyen mások jelleme, ilyen egy nem várt esemény. A lényeg, hogy dönteni kell. Valahogyan. Lehetőség szerint jól. Persze ez a legnehezebb, mert minden döntéssel hátrahagy az ember valamit. Ha azt a valamit nem sajnálod, akkor már bizonyos, hogy jó döntést hoztál. Beszélhetünk racionális vagy emocionális döntésről, szerintem tök mindegy, hogy az eszünk vagy a szívünk súgja, a lényeg, hogy valami súgja. Hogy legyen belső késztetés.
Az elmúlt hónapokban jártunk-keltünk, rengeteget utaztunk, sok embert megismertünk (A sztorikkal még adós vagyok, ezek is szépen lassan összeállnak). És talán leginkább saját magunkat. Többet szeretnénk, mint ahol most vagyunk. És nem apró kis lépésekből, mint ahogyan korábban terveztük. Akarunk nagyot álmodni és meg akarjuk valósítani. Furcsa, hogy mennyi minden kellett ahhoz, hogy erre ráébredjek és ki merjem mondani hangosan is. Kellett hozzá nem várt esemény éppúgy, mint egy kedves barát.
Neki üzenem, hogy ha "marketingesleszek", ha nem, akkor is köszönök neki mindent! :) És még az anno tőle kapott hűtőmágnesen is ez állt:
"Ne félj nagy lépést tenni, ha szükségesnek tartod.
Két kicsiny szökelléssel mégsem ugorhatod át a szakadékot."
Szóval köszönöm, Márti!
Zárásképpen néhány pillanat az elmúlt hónapokból (a svájci fotók kivételével, mivel azok még "feldolgozás" alatt állnak.. magyarul még lusták voltunk kiválogatni őket) - mert szuper időszak volt. És reszkess világ, jövünk még! :D
Először Rottweilban vetettük meg lábunkat..
...és egy fotó a senki földjén... (valahol Rottweil mellett)
..aztán Markelfingenben már egy "barátnőt" is találtam magamnak :D elkészült a közös fotó is, éljen, éljen
Uhldingen-Mühlhofen, pontosabban Ines ezzel várt minket - boldogság, boldogság :)))
Apukám szerint a biciklizés nekem extrém sport - most bebizonyítottam, hogy még egy ilyen extrém sport sem fog ki rajtam. Persze dokumentálni kellett, hogy ezt elhiggye.
Egy "gondolkodomtehátvagyok" fotó, vagy valami hasonló látható fentebb a szépséges színeitől ugyan megfosztva.
Majomkodás a kompon, vagyis így néz ki egy Titanic-jelenet Konstanznál. Zárójel: Leo sajnos nem jött...
Nekem ilyen kell. Lehet, hogy apának lesz feladata mostanában. :D
...és ilyen két oroszlán találkozása Würzburgban. :)
