Mert a lelkünk mélyén mindannyiunkban ott van az a pacsirta, amelyik olyan szívesen szárnyra kelne. Csak hagyni kell, hadd bontsa ki a szárnyait és aztán irány az égbolt! Ha csak apró, pici álmokat is, de legalább azokat váltsuk valóra. Nem érhetünk úgy az út végére, hogy ne történjen velünk soha, semmi említésre méltó. A mindennapi hajtásban szánjunk időt magunkra - ha naponta 5 percet, akkor annyit csak, de azt mindenképpen. Gondoljunk azokra a dolgokra, amiket már elértünk, amink van és persze arra, amit még szeretnénk. Amiben pedig igazán jók vagyunk, azt tessék mindig továbbfejleszteni, erősíteni - és nem, nem igaz, hogy "áhh, én nem értek semmihez", ilyen ugyanis nincs! Szóval dolgozzunk minden egyes nap azon, hogy szép emlékekkel búcsúzhassunk majd, ha ránk kerül a sor.
"Az idő nem szegheti egy madár szárnyát semmiképp. Madár és szárnya együtt, egy tollként hull alá. Ha szárnyaltál valaha, te vagy a pacsirta, s annak nem lehet közönséges halála."
/Ősz New Yorkban c. film/
