A vonaton ücsörögve néhány sor kikívánkozott belőlem. Íme:
2013. január elseje. Nem csupán egy új esztendő első napja. Vonaton ülök, robogok egy új élet felé. Egy új ország, ismeretlen város, ismeretlen emberek, ismeretlen környezet. Tele vagyok várakozásokkal, ugyanakkor félelmekkel is. Olykor nem egyszerű, de szeretem a felfedezés örömét. De ez most egy kicsit más. Tudom, miért jöttem ki, vártam is ezt a napot. Most mégsem olyan, mint ahogyan elképzeltem. Eddig úgy véltem, minden porcikám részt akar venni a játékban, a kalandban, az újabb külföldi "tor"túrában. Egy kis részem azonban hiányzik: ez az apró darabka Magyarországon maradt. Nála. Elvitte a szombat déli sebesvonat. Nem kérte, csak fogta és elvitte. Persze mások is hordtak el korábban ilyesfajta darabokat, és már kezdtem úgy érezni, hogy szépen, lassan elfogyok. Szépen. Lassan. Mert mindenki csak viszi azt az oly' nagyon megérdemelt darabot, amit épp' magáénak gondol. De az új ház nem épül. Csak a régi pusztul. Szépen. Lassan. De most, most mintha elkezdődött volna a nagy munka, az építkezés. A látványtervek készek, a végeredmény azonban még várat magára. Egyelőre szépséges kastélynak tűnik. De ha nem is épül fel, már a látványterv önmagában is csodaszép. Mert milyen furcsa dolgokat produkál az élet: én ezzel a hiátussal lettem teljes, egész. Építő hiány – ki hallott már ilyet??
