Három fotó, életem három különböző időszaka, és mindegyik fotón mi vagyunk (szándékosan írtam, hogy mi, mert ebben az esetben kettőnket különválasztani értelmetlen és egyúttal értelmezhetetlen is lenne). Mi mi voltunk és még mindig mi vagyunk. Valami olyan, szavakkal leírhatatlan dolog köt össze minket, amire talán sosem fogok magyarázatot találni. Egyszerűen csak érzem. Hiányzik. Mert szerettem. És mert szeretett.
általános iskolásként...
középiskolásként...
egyetemistaként...
Különös barátság volt a miénk. Éppen az volt benne a különös, hogy semmi különleges nem volt benne. Illetve de. Őszinteség. Feltétel nélküli szeretet. Nem elfogadás (!), hanem szeretet. Szeretni mindenestül a másikat. Mindenestül. Ilyen máskor sosem fordult elő velem, mert mindenki, mindenki, még a családtagok is rögvest felsorolnának valamit, amit nem szeretnek bennem. És ez így is van jól. Én is így működöm. Mert emberből vagyok. Szeretek, de van, ami nem tetszik a másikban. Ez már csak így marad, míg világ a világ. Látom a hibáidat és te is látod az enyémeket. De ő nem látta a hibáimat. Olyannak látott, amilyen csak szeretnék lenni... Az ő szeretete más volt. Az övé egyszerű szeretet volt: szeretlek, mert vagy (nem azért, aki vagy, amilyen vagy, hanem csak, csak azért, mert létezel, mert a világon vagy). Csak. Egyszerű, nemde?! És mégis a legnemesebb szeretet az ilyen. Ezt embertől nem kaphatod, ott kell hogy legyen egy kis „kompromisszum”, egy kis engedés magadból. Muszáj hogy legyen. Nála nem kellett. Együtt vettük a levegőt. Egy ütemre dobogott a szívünk. És fáj, fáj még mindig, hogy elveszítettem. Azt mondják, az idő enyhíti a sebeket. Ez hazugság. Ezt azért mondják, hogy azt hidd, később jobb lesz. Könnyebb lesz. De nem lesz az. Ma behunytam a szemem egy percre és Manóra gondoltam. És nem hazudok, ha azt mondom, éreztem az illatát. Azt a megnyugtató kutya szagot. Amit annyira szerettem.
Lassan egy éve lesz már... De ugyanúgy fáj. És talán ez így marad örökre. És talán nem is baj. Boldog vagyok, mert én már megtapasztalhattam, milyen érzés az, ha ilyen mélyen szeretnek. Csak úgy. Csak, mert vagyok.
A három fotón még egy mozzanat azonos. Hogy mindig öleltem. Hogy nem tudtam elengedni. Nem tudom elengedni…
Korábban már írtam az én Barátomról hosszabban is egy bejegyzésben. Ma viszont vele álmodtam. Ritkán emlékszem az álmaimra. Szinte soha. És éppen ezért ez a néhány sor kikívánkozott belőlem. Kérlek, nézzétek el nekem, hogy róla másodjára írok! De nem mehettem el szó nélkül mellette, az emléke mellett.
"A tiéd lesz hűségesen, igazán, a szíve utolsó dobbanásáig!"
Egy történetet még megosztanék veletek. Egy szívszorító, ámde bájos, magával ragadó történetet. Az interneten bukkantam rá. Íme:
Egy borongós délelőttön úgy döntöttem nem megyek be dolgozni, mert tudtam, hogy ez az a nap, amikor túl kell esnem rajta. A kutyánkat Rockyt el kellett altatni: valaha oly erős testében egyre terjedt a kór, és minden erőfeszítésünk hiábavalónak bizonyult, hogy meggyógyítsuk szeretett boxerünket - a betegség úrrá lett rajta. Emlékszem, amikor behívtam a kocsiba...mennyire szeretett autókázni! De ezúttal mintha érezte volna, hogy ez az út más lesz. Órákig jártuk a várost, mindenféle csip-csup ügyet elintéztem, csak hogy ne kelljen a rendelőbe menni, de lassan már nem halogathattam tovább a dolgot. Miközben a csekket töltöttem ki az "altatás" díjáról, a szememet elárasztották a könnyek, és úgy összemaszatoltam a lapot, hogy a csekk szinte olvashatatlan lett. Rocky négy évvel azelőtt került hozzánk, nem sokkal fiam, Robert születése előtt. Mindannyian nagyon szerettük, de kiváltképp a kis Robert. Sajgó szívvel indultam haza. Rocky máris nagyon hiányzott. Robert elém jött és megkérdezte, hol van a kutyánk. Elmagyaráztam neki, hogy Rocky most a mennyországban van. Elmeséltem neki, hogy nagyon beteg volt, és most már boldog, és ahol most van, ott mindig kedvére szaladgálhat és játszhat. Négyéves fiam egy darabig hallgatott, majd tiszta kék szemével rám nézett. Arcán ártatlan mosollyal Az ég felé mutatott és közölte: - Most ott van fent, ugye apa? - Nagy nehezen bólintottam, azzal gyorsan bementem a házba. A feleségem csak egyetlen pillantást vetett az arcomra, és csendesen sírdogálni kezdett. Aztán megkérdezte, hol van Robert, én pedig kimentem, hogy megkeressem. Az udvarban szaladgált, miközben egy jókora botot dobált a levegőbe. Megvárta, amíg leesik, majd újból feldobta, egyre magasabbra és magasabbra. Amikor megkérdeztem, mit csinál, magától értetődő hangon közölte:
-Rockyval játszom, apa...
/Edwards S.C./
