Tegnap este: Győri ETO FC - Puskás Akadémia. Döntetlent játszott a csapatunk, de ettől még nem gyűlölöm őket. Még csak nem is szitkozódom. Nem örülök, persze, hogy nem örülök. Mindenki szívesebben néz egy olyan mérkőzést, ahol a kedvenc klubja fölényesen nyomja maga alá az ellenfelet. Ilyen meccsek is vannak - ez most nem azok közül való volt. És? Akkor mi van? Összedőlt a világ? Dehogy dőlt. Igen, és megint mondom, nem örülök. Lehetett volna ez 3 pont. Lehetett volna iszonyatos klassz győzelem a vége. Nem így sikerült.
A szurkoló legfőbb ismérve - szerény meglátásaim alapján -, hogy a ráadás utolsó percének utolsó másodpercéig drukkol. Hisz a győzelemben, bármilyen körülmények közepette is. Ha lefújták a meccset, akkor pedig nem "hisztizik", nem őrjöng amiatt, hogy nem nyertünk. Sokkal inkább biztat, hogy majd' legközelebb. De akkor aztán mindent bele!
Egy, még 2012. augusztusában íródott bejegyzésemből idéznék pár sort. Íme:
"Évekkel ezelőtt rendszeresen jártam focimeccsekre. Emlékszem olyanra, amikor kitikkadtunk a lelátón a hőségtől és olyan alkalomra is, amikor nagykabátban, hófúvás közepette dideregtünk. De megérte. Efelől sosem volt kétségem. Nem azért, mert mindig a kedvenc csapatunk nyert. Az élményért."
Néhány fotót ajánlanék a figyelmetekbe:
A Szeretek győri futballszurkoló lenni. Akkor is. Azért is. című irományom arról szólt, hogy milyen nagyon büszke vagyok a győri szurkolókra. Tegnap nem mindig éreztem ezt a fajta büszkeséget. Persze tegnap nem is lettünk bajnokok. Mert ugye olyankor jó dolog ETO-drukkernek lenni. Amikor nyerünk. Amikor kupát és érmet hozunk. Amikor ünneplés van és konfettizápor. Amikor önfeledt mosoly és fotózkodás van. Akkor igen... És máskor?
Amikor nem vagyunk bajnokok. Amikor nem nyerünk. Amikor nem kapunk kupát és érmet. Amikor nincs ünneplés és konfettizápor. Amikor nincs önfeledt mosoly és fotózkodás. Akkor miért nem?
Az is a mi csapatunk. Egy elsőre talán furának tűnő párhuzam, de szerintem teljesen idepasszol. Kérdezzetek meg egy családos embert, hogy mikor szereti a gyerekét! Minden nap? Vagy inkább csak a szebb pillanatokban, amikor remekel a gyerek? A válasz valószínűleg az lesz, hogy természetesen mindig. Akkor is, ha 5-öst hoz a suliból, de akkor is, amikor egy akkora egyest, hogy az kilóg a bizonyítványból. Attól még miénk marad. Ha országos szavalóversenyt nyer vagy éppen a lábát töri, mert leesett a diófáról, akkor is a miénk. Ezt érdemes észben tartani. Ilyenkor is. Persze, ez nem egy gyerek, hanem egy futballklub. De miért nem próbáljuk meg őket is akkor is szeretni, ha éppen "1"-est hoznak haza?! Tegyünk már egy próbát! Lehet, hogy megéri.
