Lassan már egy hét eltelt azóta, hogy hazaérkeztem és ezzel lezártam egy újabb fejezetet az életemben. Ismét egy rövidke, ám annál tartalmasabb rész ért véget: négy hónap Németországban. Azt el kell mondjam, hogy nem így indultam neki; elszántan gondoltam, hogy egy teljes évet fogok némethonban tölteni. Persze, az más kérdés, hogy ez valószínűleg tényleg megvalósul a közeljövőben. Csak kicsit másképpen. Most egy családnál éltem, legközelebb már saját lakásban szeretnék. A saját lábamra akarok állni külföldön. No, akkor azért hazudnék, ha azt mondanám, ez egyedül is rögvest sikerülne – mert olyan f.sza csaj vagyok. Nem, nem menne könnyedén. De nem is kell. Mert nem vagyok egyedül. Vannak barátaim. (Ez a két szóból álló mondat mindennél többet ér számomra.) Barátaim, akik segítenek is.
A svájci nagyvárosi élet után most a német falusi életbe szagoltam bele. Eszeveszett nagy váltás volt, minden tekintetben. Jó és rossz oldala egyaránt volt az ott töltött pár hónapnak. Most sorra veszek néhány pozitívumot és negatívumot is.
Először is: az emberek zárkózottak; azt gondoltam, hogy a svájci mentalitás után nem érhet semmi sem váratlanul és mégis tévednem kellett. Az egyik januári bejegyzésemben leírtam, hogy odakint mennyire kedvesek az emberek. Alapvetően igen, így van. Ha odacsöppensz, belecsöppensz a kis életükbe, akkor normálisan viselkednek veled. Mert te ott vagy. Mert te odamentél. Mert te beszélgetni akarsz. És még örülnek is. De aztán szépen, lassan kiderül, hogy míg veled kedvesek, a két házzal arrébb élőt már maximum névről ismerik csupán. Gyakorlatilag nincsenek barátaik. Rohadtul magányosak. Most írom ezt úgy, hogy csak a környező falvak lakóit veszem alapul – ergo nem reprezentatív felmérés ez sem. Közel a svájci határhoz a kisebb településeken ez így működik. Lehet, hogy másutt másképp van, én csak ezt láttam.
Nem járnak össze, nincsenek kocsmák, beülős helyek (Idehaza, Magyarországon még a legkisebb faluban is van minimum(!) egy kocsma.). Ha ilyen helyre csöppen az ember gyereke, akkor az a lényeg, hogy te legyél rettentően nyitott! Akarj beszélgetni, akard invitálni a másikat egy kávéra, hallgasd meg és kérdezz bátran! Ha nyitott vagy, legtöbb esetben ezt is kapod vissza. És akkor itt vált át az egész pozitívumba. Elmesélem röviden egy remek barátság történetét, vázlatosan, pár mondatban. Egy kávéra invitáltam be egy kislány édesanyját – gondoltam, amíg a gyerekek játszanak, mi válthatunk pár szót és kellemesen elszürcsöljük a kávéinkat. Aztán lett belőle még egy kávé. És még egy. És egy újabb beszélgetés, egy újabb traccs-parti és egyre több csajos program. És töménytelen mennyiségű általunk elfogyasztott koffein. Nos, ilyen egyszerűen „tettem szert” a legjobb barátnőmre. Rengeteg hasonló vonás, közös beszédtémák és vidáman eltöltött órák – egy blogbejegyzés is született róla, a barátságunkról. Rettentően örülök, hogy január elsején vonatra ültem ismét és meg sem álltam Németországig. Jó döntés volt.
A következő pont, ha úgy tetszik a németek piacvezető gazdasága és az ottani emberek életszínvonala. Mert érdemes mérlegre tenni mindazt, amit hallunk Németországról, az egykori gazdasági csodáról és azt, amit ott megél, átél az ember. Nem vitatom (nem is tehetném, hiszen láttam, tapasztaltam), hogy általában véve jobban élnek az emberek, mint hazánkban: magasabbak a keresetek, nincsen az a létbizonytalanság, mint idehaza. De! És igen, itt van az a kritikus „de” szócska. Ott sincs kolbászból a kerítés. Nagyon nincs. A kint töltött hónapok alatt még egy tüntetésbe is belecsöppentem Singen belvárosában, ahol a vagyonadó bevezetése mellett kardoskodtak. Felemelték a szavukat amiatt, hogy mindenki a vagyonához mérten vegye ki a részét a terhekből is és mindenhez megfelelő mértékben járuljon hozzá. Na, persze ezzel nem azt mondom, hogy Németországban mindennaposak az ilyen megmozdulások, de látnunk kell, hogy még náluk is előfordul az ilyesmi. Mert ott is van egy réteg, aki nem Hawaii-ra jár nyaralni, na. Ha hiszitek, ha nem.
Másik: tömegközlekedés – egyszerűen katasztrofális. Azt hittem, hogy szülőfalum, Mecsér ebből a szempontból alulmúlhatatlan. Tévedtem. A német falvakban rosszabb a helyzet: hétvégente nincs (!) buszközlekedés Weiterdingenből Singen városába. A picike településeken nincsen kocsma, vendéglő, bolt – a szomszéd településen van ugyan egy pékség, de gyorsan hozzáteszem, hogy csak péntekenként van nyitva. Tiszta kőkorszak…
És akkor egy újabb előny: az árak. Nem mondom, hogy „minden lenni olcsó”… de sokminden. Felújítottam a ruhatáramat a singeni butikok kínálatából, mert idehaza a turkálókból se szedek össze ennyi holmit ilyen árakon. Most már azt is értem, hogy miért járnak át sokan Svájcból Németországba élelmiszert vásárolni. Mert tényleg megéri. Olcsóbb. De az, hogy az árak magyar viszonylatban is ilyen pénztárca kímélőek, az egy csöppet gáz – nem tudom szebben megfogalmazni. Gáz olyan szempontból, hogy nálunk kicsivel hitványabbak a fizetési papírokon szereplő összegek, mint némethonban. És odakint mégis kevesebb pénzből megúszható egy nagybevásárlás a családnak. Ergo több marad.
Mindent egybevetve élveztem a kinti életemet, kicsit más volt, néha nehézkes és döcögős, néha meg földfölöttjárós, beszélgetős, idilli. Mindkét része kellett, mert így lett kerek a sztori. Úgy néz ki, visszamegyek hamarosan. Lakást keresek és már munka is van kilátásban – ugyebár nem kiabálunk el semmit előre, de lesz segítségem, az biztos. Végülis happy end. Azokat meg általában szeretjük.
