It's never too late… never too late… Vagyis sosem késő. Sosem késő, hogy adj még egy esélyt magadnak. Hogy adj egy esélyt arra, hogy újra élj. Vagy inkább először az életben igazán élj.
Tegnap este filmet néztem, az Éjjel a parton című amerikai-ausztrál drámát. Love-story végső soron, de sehol sem csöpögött belőle a túlzott romantika. Engem magával ragadott. Mert volt mondanivalója. Most nem akarom bemutatni a filmet percről percre, a történetet sem vázolnám fel – hátha valaki még nem látta és most úgy döntene, hogy végignézné. Csak ajánlani tudom.
A mondanivalóját bontogatnám kicsit, mégpedig a már-már közhelyszerűen hangzó „ne érd be kevesebbel” jótanácsot. Ha továbbgondoljuk, ez nem pusztán a párkapcsolatokra vonatkoztatható, hanem mindenre, ami az életünk részét képezi. Legalábbis én így értelmezném. Miért nyugszanak bele emberek, hogy olyan munkát végeznek, amit minden pillanattal jobban utálnak? Fiatalok megragadnak egy-egy olyan ponton, ami biztos. Mert félnek. Mert nincs önbizalmuk. Mert ugye mégiscsak jobb, hogy van ez és ez, mintha semmi nem lenne helyette. És miért kell, hogy „semmi” legyen? Miért nem lehet „valamit” keresni, felkutatni? Menni ezerrel előre, amíg azt nem érzed, hogy jó helyen vagy. Amíg azt nem érzed, hogy szereted azt, ahol vagy. Amíg azt nem érzed, hogy ez a te helyed. De úgy igazán.
Csak azt veszem észre, hogy huszonévesek beletörődnek a sorsukba. Basszus, pedig azt végső soron mi írjuk, mi alakítjuk. Sorsuk alatt értsd: ha egy munkahely összejön, maradnak. Mindegy, hogy lehetne jobbat találni, maradnak. Mert ez ugye biztos. Az más kérdés, hogy meddig… de jelen pillanatban biztos. Aztán maradunk. Még egy pár hónapot. Pár évet. A végén pedig a sokadik születésnapunkra készülve már azt számolgathatjuk, hogy mennyi telt le.. Én a középiskolai matekórákkal voltam így – de hát annak meg azért csak vége lett az érettségivel. És azóta már csak halovány emlék. De bele se merek gondolni, mi lenne, ha én a munkámmal lennék így, mint anno a matekórákkal.. Jesszusom. Vért izzadtam, hogy teljen már le az a 45 perc. Milyen lehet így élni egy életet?!
Aztán ott vannak a mindenféle barátságok, haverságok, ismeretségek – a társas kapcsolataink, amiket jó esetben nem csupán a közösségi portálok virtuális terében élünk meg. Jó esetben. Ha ebben a hatalmas halmazban vannak olyanok, akik nem építenek minket (gyorsan teszem hozzá, hogy kritikával is lehet ám építeni – csak tudni kell a bírálatokat is helyükön kezelni), akkor minek vannak még ebben a halmazban? Nem kell rögtön a delete billentyűhöz nyúlni, ha ilyen emberekről van szó, de azért szép lassan nem árt őket legalább egy másik halmazba átpakolni. Ctrl+X, majd Ctrl+V és kész is. És ezt a halmazt gurítsuk el jó messzire. A részünk marad, de már elég ha csupán távolról szemléljük.
És aztán a keménydióról.. a párkapcsolatokról, hiszen maga a film is erről szól. Körbenézek és annyian vergődnek ilyen-olyan tinglitangli párkapcsolatnak csak csúfolható valamikben, hogy az eszméletlen. Ez nem jó benne, de az meg végülis igen. Majd változik. Majd megváltoztatom. Majd megváltoztat. Majd változok. Majd összecsiszolódunk. Majd ez lesz. Majd az lesz. Majd jobb lesz. Majd elmúlnak a problémák. (Ja, persze, mint valami betegség tünetei…) Majd, majd, majd.. és aztán marad minden a régiben. Senki sem változik és senki sem változtat. De a lényeg, hogy van valaki, akibe kapaszkodhatok. Akihez odabújhatok. Aki megfogja a kezem az utcán és akkor ugye már mindenki láthatja, hogy nem vagyok egyedül. Jaj, de menő. Vagy mégsem? Tényleg az a fontos, hogy mások lássák, nem vagy egyedül? Ugye, hogy nem? Nos, akkor hölgyeim és uraim, ezt tessék szem előtt tartani mindig. Én egyetlen percet sem akarok úgy eltölteni az életemből, hogy olyan tüzeket élesztgessek, amiből csak a hamu hullik a pofámba (így nemes egyszerűséggel fogalmazva..). Abból nem kérek. Baromi rövid az élet, belegondoltatok már? Próbálj meg úgy élni, hogy bármeddig tart is ez a „film”, annak minden perce klassz legyen. Bárhol is kelljen megnyomni a pause gombot, a visszajátszás kerek legyen. Szép legyen. Legalábbis törekedjünk erre! Legyen olyan munkád, amitől nem úgy érzed magad, mint én matematikaórákon! Legyenek a barát halmazban igazi barátok! Vagy csak egy, mert nem baj, ha ez a halmaz nincs úgy tele, mint a 6-os villamos kora reggel. És legyen kiegyensúlyozott párkapcsolatod! Mert ez is fontos. Csak ne próbálj meg úgy meríteni a hálóddal, mint a horgászok, hogy aztán a fennakadt példányokból kelljen válogatni. Inkább várj, csendben, ha kell, sokáig – aztán majd jön, ha akar jönni. Mert biztosan jön. Valamikor. Egyszer.
Lebegjen a szemünk előtt ez a pár sor, ami elhangzott a film végén! Az édesanya a tinédzser lányához intézte ezeket a szavakat. Olvassátok, fogadjátok meg!
"Létezik másfajta szeretet is. Olyan, amitől elég erőt kapsz, hogy több legyél és ne kevesebb. Amitől úgy érzed, semmi sem lehetetlen. Azt akarom, hogy tudd, van ilyen, és várd ki, amíg rátalálsz. Ne érd be ennél kevesebbel!"
/Éjjel a parton/
