Nem szeretek dühből írni és nem is szokásom. Meggyőződésem, hogy ilyenkor túlzottan uralkodnak az emberen az indulatai és olyasmit is leírhat vagy adott esetben mondhat, amit később megbánhat. Most még ez sem érdekel. Írok. Mert muszáj. Ezt nem tudom már magamban tartani.
Ma felütöttem a napilapot - hol másutt, mint jó szokásomhoz híven, a végén, a sporthíreknél - és ledöbbentem. Az alábbi cím fogadott kedvenc futballcsapatomról íródott cikk tetején: Botrányt okoztak a zászlók. Na, gondoltam egy pillanatra, biztosan valamiféle mocskolódás - amit már annyira megszoktunk és amihez már hozzászoktunk. És nem. Éppen ellenkezőleg. Aztán újra elolvastam az írást és megnéztem a hozzátartozó fotót is... azt hittem, értelmezési problémáim vannak esetleg szőkeségem okán. De nem. Értettem a szöveget és nem értettem mégsem. Nem értettem a felháborodás okát.
A történet ennyi: az UCSK (ultra csoporton kívüliek) a Győri ETO FC szurkolótáborának - mondjuk úgy - keménymagja most bejelentette feloszlását. Azok, akik hóban-fagyban, szakadó esőben és 40 fokos hőségben is ott voltak a meccseken és szurkoltak, a bajnoki cím megszerzése után egy meglepetéssel készültek a csapat tagjai számára: zászlókat lobogtattak a nézőtéren, miközben egy transzparensen az alábbi felirat díszelgett: Több nemzet, egy csapat. A zászlók között szlovák és román zászló is volt. Meg másfélék. Grúz. Litván. Szlovén. Horvát. Persze ez már kevésbé érdekes a magyar ember számára. Miért is volna az, hiszen utáljuk a szlovákokat, nemde? Meghát utáljuk a románokat is, ugyebár? A litvánokat nem utáljuk. Talán még szeretjük is őket. Mert a mai litván fiatal nem tehet a megcsonkított Magyarországról. Bezzeg a szlovák fiatal az tehet. Mer'hogy szlovák.
És most lehet engem utálni a meglátásaim miatt. Vállalom. Ugyanis véleményem szerint ez már nevetséges, ami nálunk megy. Mindennek politikai vetülete kell hogy legyen. Mindennek. Senki sem tehet semmit és nem mondhat semmit anélkül, hogy ne skatulyázzuk be valahová. Nem fájhat még most is annyira Trianon, hogy egy békésen lobogtatott szlovák zászló láttán fujjolni kelljen. Mert ha fáj, hát abba fogunk elpusztulni. Ne felejtsük el azt, amit nem lehet! De ne fájjon olyan elemi erővel egy 1920-ban keletkezett seb, hogy emiatt Sehallselát Dömötör módjára viselkedjünk! És nem, nem vagyok liberális gondolkodású kozmopolita sem. És szeretem a hazámat. Mert Magyarországot tekintem mindig a hazámnak, ez sosem fog változni. Magyar vagyok és magyar az anyanyelvem. Ez az ország a szülőhazám. De ne haragudjon már a világ, nem vagyok hajlandó elítélni egy csoportot amiatt, hogy megbékélésre, összetartozásra, csapatszellemre hívja fel mások figyelmét. Nem ítélem el őket. Sőt. Sajnálatomat szeretném kifejezni, hogy emiatt támadásokat kaptak. Mert ha bárhol is felüti a fejét a tolerancia, akkor annak gyorsan szabjunk gátat! Ez a mentalitás nagyon jellemző ebben az országban. Legnagyobb bánatomra. Meg persze mindig mindenki politizál. Mindenki nagyon-nagyon okos és tájékozott minden téren, olyannyira, hogy néha azt hiszem, hogy a politológus diplomámat lefénymásolhatnám az ország 90 %-a számára. Mert megérdemelnék, hogy papírjuk legyen a hozzáértésükről. Sőt, néha azt hiszem, nekem kellene visszaadnom az oklevelemet, mert annyi nálamnál okosabb politikai szakértő van, hogy az eszméletlen: az újságárus, a büfésnéni, a takarító, a tanító, az építész. Nálunk mindenki szakért. Tökjó.
Nem, és nem kell bemutatni Magyarország viszonyát akár Szlovákiával, akár Romániával. Tisztában vagyok vele, hogy milyen atrocitások történtek és történhetnek a mai napig. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy ezen országok lakói makulátlan lélekkel és erkölcsi tartással bírnak egytől-egyig. Egyáltalán nem. De azt se könyvelhetjük el, hogy a fenti országok összes lakója egy szemétláda, aki utál minket és persze - bár jó ég tudja, hogyan, de - tehet arról, hogy az országunk most akkora, amekkora. Értsünk már meg egy valamit: egy mai napon születő szlovák állampolgár, akinek szlovák az anyanyelve és Szlovákiát nevezi majd meg hazájaként, az k. rvára nem volt ott, amikor alá kellett írnunk a békediktátumot. Nem volt ott. Pont. Nem tehet róla.
És akkor vissza a stadionban lobogtatott zászlókhoz. Egy gesztus volt. A csapat felé. A csapat légiósai felé. Hogy láthassák, hogy lássák, hogy a szurkolók mindegyikük mögött ott vannak lélekben. Mindenkinek szurkolnak. És a csapatra tényleg csapatként tekintenek. Akárhányan akárhány helyről jöttek is. Nem országokat vagy azok politikáját éltették. Korántsem. És ez az egész bejegyzés nem kívánkozott volna ki belőlem, ha ezt szó nélkül hagyták volna mások. Néhány zászlóra és egy "Több nemzet, egy csapat" feliratra valóban így kell reagálni? Emiatt kell "fejét venni" egy összeszokott szurkolótábornak? Egy egyszerű gesztus miatt?
És csakazértis. Egy csapat van csak nyugaton. És kiegészítve: egy szurkolótábor van csak nyugaton. Elismerésem a csapat és az UCSK tagok számára is! Szép volt fiúk! Büszke vagyok rátok. Rátok.
"Mennyi emlék a régi szép időkből minket
elkísért,
a régi hittel harcolunk az álmokért....
itt mindig láthatod az arcokon
mi tudjuk egy csapat van csak nyugaton"
