Van a fejemben egy történet. Néhány napja egyre több részlet, egyre több apróság ugrik be. Kezd összeállni egy sztori. Már nem csupán körvonalazódik, hanem nap mint nap foglalkoztat. Azt hittem, hogy hagyom a csudába az egészet és azt a pár oldalt, amit korábban begépeltem, egyszerűen emlékként megőrzöm a laptopomon. Hátha, majd valamikor, egyszer mégis jó lesz valamire. Aztán ma meg muszáj volt leülnöm. Elkezdtem pötyögni a klaviatúrán. Valamiféle bevezetésszerűség a történethez. Azt hiszem. De fogalmam sincs, hogy valóban érdekes lehet-e mindaz, ami a fejemben - ha összekuszálódva is egyelőre, de - jelen van. Most nekem van szükségem segítségre. Kell ez a történet valóban? Elolvasná-e bárki? Érdemes ezért billentyűzetet ragadni? Segítsetek! Íme a bevezető:
Abban az országban született, ahol minden egyes napon játszottak az emberek. Orosz rulettet. Kezedbe veszed a pisztolyt, aztán meghúzod a ravaszt, és ha szerencséd van, a tár egyetlen lövedéke bent marad a helyén. Ha nem így történik, meghalsz. Mert nem lehet mindig szerencséd. A tiéd lehet a dicsőség egyetlen mozdulat okán, de akár a túlvilágra is kerülhetsz. Kérem szépen, van ennél is szörnyűbb, egy másik fajta orosz rulett. Kegyetlenebb és veszélyesebb is a maga módján. Amolyan „játszós”: fegyverek nélkül, vér nélkül. Ebben az országban ezt a fajta orosz rulettet játszották nap mint nap. És hogy a halálnál lehet-e rosszabb? Talán az, amikor minden nap meghalsz egy kicsit. Na, nem teljesen. Csak egy kicsit. A lelked egy darabja. Meghasonlasz, hazudsz, vegetálsz. Csalsz vagy téged vernek át. A tisztesség itt nem mindig erény – a becsületes embert ugyanis kihasználhatják. És ki is használják. Ha segíteni próbálnál, nem lesz elég a kisujjad, de még a karod sem. Mindened kell. Mindenedet széthordják, kitépik, a földdel teszik egyenlővé: egy igazi sáskajárás áldozata leszel. Van pénzed? Na, már nem sokáig lesz – ha megjelennek az ilyen-olyan baráti kapocsszerű valamik az életedben. Errefelé kicsit minden nap meghaltál. És aztán a következő reggelen újra kitántorogtál az ágyadból és elindultál. Hogy újra picit belehalj. Mindenbe. Mindenbe, ami körülötted, veled történik.
Alíz országa a kurvák és csalók országa volt elsősorban. Legalábbis ők mozogtak otthonosan benne – bár megkockáztatom, még ők sem mindig élvezték, amit csináltak. És egyébként meg mindegy volt ám, hogy a testedet vagy a lelkedet bocsátod áruba, ugyanis egyikért se nagyon számítottak fel többet. Sőt, olykor a testtel együtt gratisban járt a lélek. Mert némelyek így vásároltak maguknak gyöngédséget is, legalábbis azt hitték, hogy ez amolyan kettő-az-egyben csomag. Az embereknek sivár életük volt, és talán sokszor fásultan-fáradtan nem is biztos, hogy a testi gyönyört keresték főképpen, talán inkább valamiféle megvásárolható lelkitársat. Feltéve, ha ilyen létezik. Mert ugye ha pszichológushoz járnál, sokaknak azt sugallhatja, hogy valami nincsen rendben az életedben – márpedig nyilván minden a legnagyobb rendben van. Mások meg még csak véletlenül se sejtsék az ellenkezőjét. Pszichológus kihúzva a listáról. Ha meg bordélyházba megyek, akkor az még menő is lehet, gondolhatta sok férfi. Maradt a kéjbarlang. Maradtak a festékkel kikent-kifent cicababák vagy vénkisasszonyok. Hátha a lelküket is lehet birtokolni egy picit. Legalább egy kis időre.
Ilyen országban nőtt fel Alíz, egy érzelmileg és értelmileg is egyre inkább eltorzult helyen. Betegek mindenütt – úgy testileg mint lelkileg. Amikor csak dolgozol és dolgozol, de nem látod értelmét és belefáradtál, akkor egyre inkább jönnek a testi bajok. Emellett persze egyre többen lelkileg sérültek. Az érzelmi fogyatékosok országa is volt. Ha éreztél is olykor ezt-azt, olyankor minden erőddel azon voltál, hogy elnyomd magadban. Jó mélyre, hogy senki ne lássa, senki ne tudja. Ne is sejthessék. Mert az azt jelentette, hogy sebezhető vagy. Ha érzékeny voltál, bánthattak és bántottak is. Az egyik irigy, a másik rosszindulatú. Meg sem hallgatnak, de már tudják, hogy mi miért alakul úgy az életedben, ahogyan. Sajnálnak, anélkül, hogy kérnéd. Szánakoznak rajtad, anélkül, hogy rászolgáltál volna. Vagy összetaposnak és kizsigerelnek. És te meg ott állsz értetlenül, hogy mi történik. Kicsit befolyásolhatóbbak már készítik elő a kötelet vagy a pisztolyt – mert hiába gondoltad jónak azt az irányt, amerre az életed halad. Annyian mondják, hogy nem így van, hogy már-már valóban elhiszed. Hát a sok embernek biztosan igaza van. Te magad honnan is tudnád, hogy mi jó neked?!
Alíz igazi életre vágyott. Olyasmire, ami nem csak panaszokból és mindennapos gyötrelmekből állt. Ami nem csupán kétségbeesés és perspektívák hiányának tételes felsorolásából áll. Ami se nem irigység, se nem nagyképűség által vezérelt. Aminek minden napjában lehet valami apró szépséget felfedezni. Ami úgy igazán az övé. Nem rákényszerített, nem elviselt-túlélt-kibírt pillanatokból áll. Vágyott valamire, ami minőségileg más. ÉLETRE. Csupa nagybetűvel. Tartson az bármeddig és bárhogyan, bárkivel és bárhol. De olyan igazi legyen. Lehet benne keserűség, de aztán billenjen vissza a libikóka olyan gyorsan, mintha egy elefánt ült volna a másik végébe. Lehet benne kudarc, de a kitartó munka vigyen előre. A kreativitásodat ne elvágják, mint a ruhádon a kiálló kis cérnaszálat. Emeljék fel és szárnyalhasson. Persze néha rántsanak vissza a felhőid közül, amiken nap min nap jársz-kelsz, de azért csak egy kis időre. Az idealizmusodat ötvözzék racionalitással. De csak egy picivel. Alízunk ilyen életre vágyott. Egy minőségileg más életre.
Tudta mindvégig, hogy javítani kell és lehetne is dolgokon az ő kis országában, de nem jött rá a mikéntjére. És amíg a lelkének még volt épen maradt szelete, a kreativitásának pedig egy apró csírája, akkor összekuporgatott pénzén megvette ennek az új életnek a lehetőségét. Furcsán hangzik, hogy ilyet pénzért lehet kapni, de így van. Amennyiben lehetőségnek hívunk egy kis papírt. Repülőjegyet vett. Oda.
