Alapvetően soha nem voltam egy sportember, erről a középiskolás tornaórák remekül tanuskodtak is. Ügyetlen voltam többnyire minden sportághoz, ennek ellenére a sport iránti szeretetem hatalmas. Rajongok a Forma 1-es versenyekért és a futballért is. Ez a két sportág hosszú-hosszú évek óta meghatározta az életemet. A pontos okát nem tudom.. csak a hatását érzem.
Évekkel ezelőtt rendszeresen jártam focimeccsekre. Emlékszem olyanra, amikor kitikkadtunk a lelátón a hőségtől és olyan alkalomra is, amikor nagykabátban, hófúvás közepette dideregtünk. De megérte. Efelől sosem volt kétségem.
Nem azért, mert mindig a kedvenc csapatunk nyert. Az élményért. És persze lehet jönni a futball-huliganizmussal és egyebekkel.. igen, ez is van. De van egy réteg, akik A szurkolók – a stadionba a közösség miatt mennek, a szép játék miatt mennek, a szurkolás öröme miatt mennek. És ilyenek bizony sokan vannak.
A legutolsó mérkőzés, amire kijutottam a Magyarország-Liechtenstein meccs volt. Na, ott elég szépen nyertünk is. De nem is emiatt őrzöm meg szép emlékeim között. Hanem az élmény miatt. Egy barátom hívott el, hogy tartsak velük, mivel más dolgom nem is volt, így persze rábólintottam.
Amikor egy stadionnyi ember egyszerre énekel… amikor végignézed, hogy a „hullám”, ami tőled indult, hogyan siklott át a lelátó minden szektorán… amikor minden gátlásodat (és alapvetően szörnyűnek mondható énektudásodat) legyűrve szívvel-lélekkel énekelsz.. na, akkor mondod, hogy megérte.
Természetesen az F1 megint más, minden szempontból. Itt még csak az a viszálykodás sincs meg, mint a fociban, az egyes csapatok között. Itt nem számít, kinek szurkolsz, ugyanúgy odaülhetsz-odaállhatsz a másik mellé.. ez itt kevésbé fontos. A Forma1-hez egyébként is kell valami, valami őrültségnek mondható dolog az ember személyiségében. 2004-ben jártam először a Hungaroringen – azóta, bármi történjék, megyek. Gondoljunk csak végig egy utat, úgy, hogy, csak a versenyre megyünk..
Kora reggel kelés – függetlenül attól, milyen messze is vagyunk a pályától. Ha aznap utazunk fel Pestre, akkor meg kora hajnali kelés. Pestről ugyanis már fél 8- 8 körül indulnak az első buszok Mogyoródra.
Aztán szorongás a tömegben a buszjáraton. Megérkezünk, még jó pár kilométer van hátra a pályáig – innentől gyalog tesszük meg az utat. Dombnak felfelé természetesen. És nagy valószínűség szerint nem éppen normálisnak mondható időjárási körülmények közepette.. én eddig csak olyan futamokra emlékszem, amikor iszonyatos hőség volt, vagy pedig zuhogó eső. De ilyenkor persze ez sem számít. Mintha a saját szíved húzna felfelé egy kötélen – de tényleg!
És végre megérkezel a kapuhoz, ahol szemed elé tárul, amire már egy éve vársz. Úgy sétálsz be, mintha valami csoda helyre érkeztél volna. Kinek Mekka, kinek a Hungaroring..
Zárójelben hozzá kell azért tennem, hogy saját példámból kiindulva írtam le ezeket. Természetesen lehet menni taxival, helikopterrel és egyéb szuper járgánnyal a verseny helyszínére. Én egy átlag magyar szurkolóból indultam ki. És egyébként meg valahogy számunkra, számomra már hozzátartozik a versenyhétvégéhez ez a kis túra is. Minden alkalommal felfedezhetsz valami újat, vagy éppen valakit. Az F1 révén több barátra tettem szert, mint azt valaha gondoltam volna. Egytől egyig olyan fanatikusok, mint én. Mindannyian imádjuk azt a sokak által csak „zaj”-nak titulált hangot, ahogy az autók elsüvítenek előttünk..
Annyi mindent kaptam a sport által, hogy azt felsorolni is nehéz volna. Elsősorban életre szóló élményeket, barátságokat és persze sok mindent tanultam is ezáltal. Talán kicsit formál, változtat rajtam, a személyiségemen – a felől nincs kétségem, hogy jó irányba. Megtanított hinni és az utolsó percig bizakodni, valamint arra, hogy mindig fel kell állni, bármilyen csúfos vereség után is. Mert a lényeg nem egyéb: ha vége a játéknak, akkor szurkoló és sportoló úgy menjen haza, hogy minden tőlük telhetőt megtettek. Mert akkor már mindenki nyert, mindenki győztes egy kicsit. Amíg nem fújták le a meccset és nem intettek a kockás zászlóval, addig a játéknak nincs vége...
De, ha vége a "90 percnek", mindannyiunk "90 percének", akkor csak ennyit mondhassunk büszkén, elégedetten: Veni, vidi, vici! Mert erről szól minden..
„Szinte minden versenyen legfeljebb néhány versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol a lelkem mélyén nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék. Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie - de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára.” /Mérő László/
