Szépség – mi jut eszünkbe e szó hallatán, mit vagy kit képzelünk el? Egyáltalán mi a „szép”, mit is jelent valójában? Lerágott csont, de mégis fontos kérdés, hiszen mi, nők folyton szépek akarunk lenni és eme, általunk igencsak nemesnek vélt cél érdekében bármire hajlandóak vagyunk. De megéri a fáradságot, a tükör előtt eltöltött időt és a ruhásszekrény állandó ki-be pakolásával járó válogatást? Sajnos elég sok nőtársam (természetesen én sem vagyok kivétel) még a reggeli hosszas arcmázolás és készülődés után sem érzi tökéletesnek magát, ekkor bizony csak a nyűglődés, a hiszti következik és már búcsút is mondhatunk egy szép napnak. Legalábbis az lehetett volna. Vajon tényleg csak a tökéletes lehet szép? Vagy valójában miért is gondoljuk ezt, miért törekszünk folyton erre?
Igazából kissé költői a kérdés. Hát persze, hogy minden téren meg akarunk felelni. Mindenkinek. Mindig. Mert gondoljunk csak bele, mi történne, ha reggel nem maradna idő a szemünk szemhéjfestékkel, tussal, szempillaspirállal való „kezelésére” vagy esetleg nem tökéletes választékkal a hajunkban kellene útnak indulnunk.. te jó ég… bizony-bizony, szörnyű lenne… És amúgy miért is?? Ugyan ki tenné szóvá mindezt nekünk? A taxisofőr? A közértben az eladó? Esetleg az egyetemen a professzor? Vagy a kollégák a munkahelyen? No, jó, persze itt tekintsünk el attól az esettől, ha egy divatmárka arcai vagyunk vagy éppen a kifutóra igyekszünk, mint a legnagyobb modellügynökség legfoglalkoztatottabb modelljei. De alapvetően kinek is akarunk megfelelni? Ez már egyfajta kényszerré vált számunkra, ami lassan-lassan túlnő rajtunk és már nem tudjuk kezelni. A smink kész – akkor jöhet a haj. A frizura tökéletes – akkor jöhet a ruha. Az öltözékünk kifogástalan – akkor még mindig ott van az, ami a ruha alatt van. Bizony, a testünk. Ha a ruha szép, akkor a test is legyen szép. Ha nem az, hát átszabatjuk, mint egy kabátot. Vehetünk melleket, leszívathatjuk a felesleges zsírt itt is, ott is, felpumpáltathatjuk a szánkat, felvarrathatjuk a ráncainkat. Mindenre van megoldás. Állítólag.
Kivéve talán az önbizalomhiányra. Ami mintegy fertőző betegségként egyre csak terjed a nőtársadalomban. Hogy mi az ellenszere és hogyan lehetne megállítani, arra csak egy ötletem van; a józan belátás és talán kicsit több bók az erősebbik nem tagjaitól. Szomorú, de el kell fogadnom, ha a napom nagy részét a tükör előtt töltöm és mintegy fél mázsa vakolatot borítok az arcomra, akkor sem leszek Heidi Klum vagy Cindy Crawford. Hiába, kegyetlen világ ez. Szóval most már inkább nem is próbálkozom.
És ami vicces az egészben (hölgyek füleljetek!), a pasik nem biztos, hogy belehalnak ám, ha nem egy szupermodell ébred mellettük. Sőt (és most méginkább figyeljetek!) egyenesen rühellik, ha kora reggel az első utad a sminktáskádhoz vezet, hogy rögvest bemázold az arcod. Ugyan nem reprezentatív közvélemény-kutatás eredménye, de talán higgyük el!
Egy fiatal sráccal utaztam múltkor a vonaton Zürichből hazafele jövet és hát volt időnk beszélgetni, mindenféle szóba került. Természetesen a svájci csajok is. Én persze rögtön mondtam, mennyire irigylem őket, mivel annyira szépek. A srác rögtön rám cáfolt, mondván ez butaság; semmivel sem szebbek a magyar lányoknál. Csak több pénzt költenek magukra. Annyi pénzt havonta, amennyi egy átlagos magyar nő pénztárcájába be sem folyik. Az illatukat még fél órával azután is érezni, miután eltipegtek mellettünk. Szóval nem szebbek, csak több pénzük van. És igencsak szívet melengető érzés volt számomra mindezt az erősebbik nem egyik tagjától hallani. Jólesett. Ezek szerint nem mindenki a külső "dizájn" alapján ítél. Hurrá!
Ja, és legyünk okosak – a magazinokat használjuk arra, amire valók: lapozgassuk, olvasgassuk, nézegessük a szebbnél szebb ruhákat és ékszereket, de basszus ne higgyük már el, hogy csekély erőfeszítéssel olyanok leszünk, mint a címlapon pózoló, többnyire photoshoppal korrigált testű hölgyemény (aki előtte nagy valószínűség szerint pár órás szépítésen is túl van már). Nem, nem, és nem. De azt se gondoljuk, hogy ez baj lenne. Ellenkezőleg, ne hasonlítani akarj, hanem különbözni! És igen, lehet szép egy nő akár melegítőnadrágban, akár farmerdzsekiben vagy gumicsizmában (persze most nem igazán a rózsaszín, csillámos, trendi gumicsizmákra gondolok, hanem amolyan falusi, trágyataposósra). Városban, vidéken, kövéren és soványan, szőkén vagy barnán éppen úgy szépnek érezhetjük magunkat. És kérek mindenkit, próbáljuk ki! Próbáljuk ki, milyen is az, ha nem a – szinte futószalagon gyártott – „miss”-ekre akarunk hasonlítani! Amúgy is, tegyük a kezünket a szívünkre! Ha lehetne egy kívánságunk, vajon melyikünknek fordulna meg a fejében rögvest a világbéke? Mármint első és akár egyetlen kívánságként? Nem a fizetésemelés, az új mosógép vagy éppen a floridai nyaralás után. Nem, nem. Előtte illetve helyette. Na, ugye-ugye. Már nem is lenne olyan jó miss akármicsodának lenni. És most semmiképpen sem a címlaplányok és szépségkirálynők ellen akartam szólni. Sőt, bárcsak ne használnák ki és használnák őket. De hát ez is csak business, manapság a legnagyobb.
Ma a kezembe került egy kissé régi, megfakult kép a legszebb nőről a világon. A kis kendőjével, a ráncaival, az aprócska termetével és a mindig hatalmas mosolyával. Mindent kibírt és nemcsak kibírt, hanem mosollyal viselte az élet nehézségeit. Amiből jócskán kijutott szegénykémnek; fiatalasszonyként átvészelte a II. világháborút, katonai megszállásokat, majd később a férje elvesztését és emellett felnevelt három gyermeket. Mégsem panaszkodott soha, csak vidáman beszélgetett mindig mindenkivel és persze mosolygott. Neki ez volt a fegyvere a világgal szemben és ebben rejlett szépségének titka is. Mosolygó arc és csillogó szemek, még 90 évesen is. Szerette az életet. Annak minden velejárójával együtt. Drága Dédnagymama, a legszebb nő a világon!
