Fordításban: "A ketrecben született madarak azt hiszik, a repülés egy betegség."
Pedig nem, nem az. Persze ijesztő is lehet elsőre, sőt másodjára, de még sokadjára is. Ezért is van, hogy aki kiszabadulhatna, az is visszarepül inkább a kalitkába. Mert biztonságos. És tényleg az. Valóban így van, és mint azt a Maslow féle hierarchia-piramisból ügyesen megtanultuk, fiziológiai szükségleteinket rögvest a biztonság és védelem iránti vágyunk követi. Az effajta, biztonság iránti óhajunk az élet minden területén megjelenik. Sajnálatos módon. Nem csupán a földrajzi értelemben, a megfogható, materiális értelemben vett otthon utáni vágyódás és nem is csupán egy munkahely el nem eresztése és nem is csupán a tény, hogy sok esetben nem akarunk szabadulni az iskolapadból és amíg csak lehet, koptatjuk... az érzelmi "korlátoltságunkra" is utal/utalhat Jodorowski fent említett mondata. Amikor félünk kilépni valamiből vagy éppen belépni valamibe. Mert ismeretlen és az ugyebár ijesztő. Eldobni a megszokottat. Megpróbálni megszokni valami újat. Vagy az előbbi már sikerült, és azt gondolod, hogy ez így jó. Mert jó egyedül. Mert kell, hogy megismerd magad és mert kell, hogy kicsit a saját utadra, a céljaidra, az álmaidra figyelj. Mert kell, hogy tervezgess és magaddal "beszélgess" minél többet.
És igen, kell mindez (is). De pont ilyenkor jöhet valami, ami felborít mindent. Olyasmi, amin mások mosolyognak vagy éppen hitetlenkednek. Mert azt hiszik, mindenki azt hiszi, hogy annyira nagyon ismer. Igen, azt ismerik, aki enélkül vagy. De csak ezt az énedet. Vagy talán még azt sem igazán. De az újat, na, azt tutira nem. Egyébként meg annyira jó, hogy így is belevágsz. Mert tudod, hogy supergenial lesz. Vagy ha nem, hát legalább kiléptél a ketrecből. Szárnyalsz vagy lezuhansz, a lényeg, hogy nem vegetálsz. Annál bármelyik opció jobb véleményem szerint. Nem véletlenül mondják, hogy bátraké a szerencse. Hátha.. Egy próbát mindig minden megér.
Ja, és hülyeség, hogy jó egyedül. Mármint van, aminél nyilvánvalóan jobb. Amikor bőgsz és magaddal vívódsz, hogy megments valamit, ami régen nem is kellene, hogy az életed része legyen - na, ennél százszor jobb persze egyedül. De nem csak olyan kapocs létezik, amihez csupán az egyiknek kell foggal-körömmel ragaszkodni és kapaszkodni.. minden áron. Az ilyet engedd el, hadd zuhanjon minél messzebb tőled! Létezik másfajta kötelék is. Olyan, amibe nem halsz bele minden áldott nap. Ami megnyugtat. És motiválttá tesz. Amire bástyaként támaszkodhatsz és erőt ad a mindennapokhoz. Van ilyen. Lehet így is. Csak ki kell mászni a "kalitkából", aminek a rácsait minden esetben magunk készítjük el, elvárásokból és félelmekből. Összeszereljük, és azt gondoljuk, hogy így jó, így szép, így biztonságos. És amúgy meg nem. Azt viszont érdemes nem elfelejteni, hogy nem elég, ha lesz, aki cibálja a rácsokat. Ha cibálja, ki kell repülni. Ez van.
Ami korábban félelemmel töltött volna el, annak most valamiért mégis örülök. Klassz belegondolni, hogy nem feltétlenül kell, hogy egy csésze díszelegjen majd az ablakpárkányon. És az sem fog levonni az értékéből, ha az egyikben ne adj'isten kakaó lesz és nem kávé. De azért persze keep calm and drink coffee. :D
