Nem is tudom, hol kezdjem.. Mint láthattátok, pontosabban nem láthattátok, nem igazán írtam e hónapban bejegyzést. Nem tudom, hogy kedvem és inspirációm nem volt vagy ötletem sem, hogy miről írhatnék.

Emlékeztek, milyen lelkes voltam bő egy hónapja. Hogy én aztán megmutatom.. nehogy már ne találjak munkát idehaza. Az önéletrajz és motivációs levelek irkálása után honlapot készítettem. Na, majd most.. - gondoltam. Jól indult, nem tagadom. A website formájába öntött önéletrajz hamarabb célt ért, mint vártam, alig egy hét alatt bebizonyosodott a social média ereje. Egy olyasvalaminek az ereje, amiben hiszek, amivel foglalkozni akartam. És halkan teszem hozzá: tudtam/tudok is. Hetek alatt a 120-150 fős oldalaktivitást 1000-1500 főre tornásztam fel. És akkor is aktívan látogatták az oldalt, amikor ún. "pangás" van, hétfőn délelőtt például. És rávettem az embereket arra, hogy játsszanak, hogy aktív részesei legyenek egy közösségnek. Ezt én sikerként könyvelem el.

És akkor a kudarc része.. Az 1 hét (gyorsan javítva inkább 2 hét) próbaidő csúszott, húzódott. Két hét. Három hét. Négy hét. És végre egy ígéret. Aztán lehet, hogy az 5.héten lesz belőle papír. Munkaszerződés - csak erre vágytam. Közben meg megfeledkeztem magamról. A várakozás, halogatás illetve a munkakörülmények okozta stressz kikezdte a szervezetemet. Egy kisebb fajta idegösszeomlás és az immunrendszerem 0-ra redukálása által okozott problémák legyőztek. Lelkileg és testileg is semminek éreztem magam. Semminek. A szó legszorosabb értelmében. És hogy miért írom le így ezeket? Hogy tanuljatok belőle(m). Nem, soha semmi nem lehet annyira fontos, hogy tönkre tedd magad! Pláne, ha az adott dolog nemhogy álomnak nem nevezhető, hanem csak egy kupac... (szóval annak..)

Az egyik mondja, hogy a másik ezt és ezt mond rólad.. nehogy már jól érezd magad velük. Egy utolsó, no name angoltanárnő atyaúristent játszik. Némelyek azt mutatják, hogy "ezt sasold, milyen menő vagyok".. "itt és itt dolgozom".. Közben megkeserednek. Éhbérért dolgoznak, naná, hogy nincs motiváció az előrelépésre. Miért is lenne.
Aki látott már Munkaügyek részt, az képzelje el az ottani helyzetet, a négyzetre emelve. Aki nem, az gyorsan pótolja, hogy tudja, miről is beszélek. Vagy menjünk vissza az orosz realizmus irodalmi "hősei"-hez; a csinovnyik figurája megvan mindenkinek, igaz?

Nem tudtam eldönteni néha, hogy sírjak vagy nevessek. A nevetés is keserű volt. Amikor kínjában röhög az ember. A saját nyomorúságán. Az egészen, ami körülveszi. Táppénzes papírt kér úgy munkáltató, hogy még munkaszerződést sem írtak?! Hagyjuk is...

Miért nem tud boldogulni az ember Magyarországon? Kérdem ezt még mindig naivan.  Nem akarok szürke csinovnyik lenni. És addig sem akarok süllyedni, hogy egy tescós szatyornyi vassal álljak sorba a telepen, ahol fizetnek érte. Vajon mennyit érhet? Pár száz forintot. Talán. Szomorú, hogy sokaknak még ez a pár száz forint is számít.

Egyszerű vágyaim vannak. Munka. Megbecsülés. Tisztességes fizetés. Egészség.

Nem kell kacsalábon forgó palota, sem sportkocsi - ez utóbbiról még nem is olyan régen álmodoztam - , nem kellenek, csak a fent felsoroltak. Ennyi.

Munkát keresek, aki tud valamit, kérem szóljon! Szinte bármi szóba jöhet. Holnap közzéteszem interneten az imádott könyveimet, amiket most eladok. Vonatjegyre gyűjtök és az elindulásra. Külföldre fogok menni. Ha már itthon nincs esélyem. És soha nem voltam még ilyen szomorú, hogy ezt így le kellett írnom Nektek. Soha.