Egy legenda visszavonult. Másodszorra tette ezt, de harmadik búcsúzás már nem lesz. Ebben teljesen biztos vagyok – bármennyire is szeretnék tévedni, bármennyire is szeretném az újbóli visszatérést. Nem lesz. Már nem.
Közhely ugyan, de tény: Michael Schumachert lehet szeretni vagy nem szeretni, a sportágban elért teljesítménye vitathatatlanul legendává tette. Felsorolni is hosszú lenne mindazt a rekordot, amit elért, megdöntött pályafutása során – én nem is erről írnék ebben a bejegyzésben, hiszen statisztikák tömkelegét olvashatjuk interneten, újságokban, könyvekben a hétszeres világbajnokról. De van még valami az elért eredmények mögött, pontosabban még valaki: ő maga, az ember a lelkével, a szívével együtt. Mert sokszor hajlamosak némelyek úgy gondolni ezekre a versenyekre, ezekre az eredményekre, hogy ez „csak” technika. Mintha maguk a versenyzők is valamiféle robotok volnának csupán – önálló gondolatok, érzések nélkül. Mintha csak be kéne ülni az autóba és kész, ennyi lenne a feladat és aztán nyomni a gázt. Ha ez csak erről szólna, most nem lenne például Michael Schumacherünk sem, vagy Ayrton Sennánk, vagy Alain Prostunk, vagy Kimi Räikkönenünk…. és még elég sok nevet felsorolhatnánk. Ők mind különlegesek, mindegyikük nevére felkapjuk a fejünket. De valami oknál fogva ez a kerpeni srác különleges a különlegesek között is. Számomra bizonyosan.
Van egy kedvenc történetem róla, amit talán kevesen ismernek; ezt röviden felidézném. Évekkel ezelőtt megjelent egy önéletrajzi kötete, amelyben beszámol élete első Forma1-es versenyhétvégéjéről, az 1991-es Belga Nagydíjról. Eddie Jordantől kapott egy lehetőséget, a nagy lehetőséget, de csak mint „beugró” pilóta. Overállján Andrea de Cesaris neve egy ragasztószalaggal volt letakarva és rá kézzel írva: Schumacher – hiszen ekkor még senki sem tudta, meddig is marad az újonc a száguldó cirkuszban. Mégvalakinek fontos szerepe volt abban, hogy Schumacher élete első F1-es versenyén rajthoz állhatott és azt a kissé bő zöld színű overállt felvehette, ez a személy nem más mint menedzsere, Willi Weber. Amikor Eddie Jordan megkérdezte, hogy az újonc pilóta mennyire ismeri a spa-francorchamps-i pályát, Weber egyből rávágta, hogy nagyon jól ismeri. Ez persze hazugság volt. Amolyan kegyes hazugság. És milyen szerencse, hogy nem Schumachert kérdezték erről.. ugyanis addig sosem versenyzett azon a pályán, amit ő állítólag olyan nagyon jól ismert. Weber füllentett, Schumi hallgatott és azért biztos, ami biztos kért egy kerékpárt és végigtekert a pályán. Az első benyomásait tehát a spa-i pályáról nem négy, hanem két keréken szerezte.
Bárhogyan is tekintünk bemutatkozására, akár véletlenként, akár sorsszerűségként, ettől kezdve valami tagadhatatlanul megváltozott. Az ő életében, az F1 világában, és a mi hétköznapjainkban is.
2000. augusztus 13., Magyar Nagydíj – 12 éves voltam; véletlenül kapcsoltam a tv-ben a hungaroringi futam közvetítésére, majd pedig ott ragadtam. Azt hiszem, hogy már örökre. Ebben a benzingőzös világban. Máig emlékszem a befutóra: Häkkinen nyert, Schumi a második helyen ért célba – én ekkor szerettem bele abba a tűzpiros autóba versenyzőstül, mindenestül. A következő szezontól kezdve pedig mint egyfajta különleges szerelem végigkísérte, végigkíséri az életemet. És ebben a szerelemben a biztos pont, az örök kedvenc M.S. lett.
Bárki bármit mondjon, én örülök a visszatérésének. Így lett kerek a történet. A karrierjének első szakasza a győzelemről szólt, a második arról, hogy veszíteni is tudni kell. Nem hazudok, természetesen örültem volna, ha még gyűjtöget világbajnoki címet/címeket a meglévő hét mellé. De sokunknak már önmagában az is öröm volt, hogy újra láthattuk a pályán versenyezni. Fortuna most nem szegődött mellé a futamokon, de ez már csak így megy. Egyszer fent, egyszer lent. És a poén az egészben, hogy ő még akkor is „fent” volt, mikor egyébként lent, amikor nem futott úgy a szekér. Számos kritika érte személyét, teljesítményét, eredményeit visszatérése óta, már nem beszéltek arról a bizonyos Schumacher-faktorról, ami másodperceket jelentett korábban a pályán. De ennek ellenére ő továbbra sem írta ki magát a halhatatlanok sorából – számomra ezzel a három évvel együtt vált igazán felejthetetlen versenyzővé. Ezért is adnék új értelmet a Schumacher-faktornak: mindig emelt fővel – nyerni és veszíteni is. Erre csak az igazán nagyok képesek. Számomra példakép és többé már senki sem mondhatja, hogy csak azért, mert mindig győztes volt. Így akarom átélni és megélni életem minden momentumát, a sikereket és kudarcokat egyaránt. Emelt fővel, még akkor is, ha nem én leszek a legjobb abban, amit éppen csinálok. Csak hadd csináljam szívvel-lélekkel, mint ahogyan ő is tette.
És akkor a mese..
Hol volt, hol nem volt, még Bernie Ecclestone Birodalmán is túl élt egy szegény koldusfiú a családjával. A fiúcska egyre csak cseperedett és egyre ügyesebb lett. Jött a varázsló, aki egy kis csalafintasággal elhitette az egyik herceggel, hogy a koldusfiú valójában egy lovag, akire nagy szüksége lehet a hadseregében. A lovag élete első háborújában úgy harcolt, mint aki valóban mestere lenne a kardforgatásnak. Teltek-múltak az évek, a csaták, mire a király seregébe is meghívást kapott. A lovagnak hitt koldus itt is helytállt és a király lován vágtatva, számos csatát megnyerve visszaszerezte a Tűzpiros Birodalom rég’ elfeledett dicsőségét. Ezt követően a koldusból végre lovag lett, a lovagok legjobbja. Majd túl számos győztes ütközeten megfáradt és pihenésre vágyott. De nem bírta a semmittevést, nem ehhez volt hozzászokva, a szíve hajtotta-űzte az újabb csatákba. Visszatért. Ám ebben a hadseregben már nem voltak ott a régi, jó barátok, a harcostársak – ez már egy új gárda volt. Más emberek, más csaták, más fegyverek. A szíve azonban nem hagyta nyugodni, így hát visszatért a harcmezőkre. Lehajtotta a sisakrostélyt és elindult. Elindult, mert győzni akart. Nagyon. Minden porcikájával. De a szerencse most elpártolt tőle, a csaták közepette nem egy sebesülés érte, nem egyszer leesett a lóról, de mindannyiszor visszapattant és ment tovább, előre, a győzelemért. Mintha neki nem fájt volna semmisem, a sérülések mintha hidegen hagyták volna – sokan halhatatlanként emlegették csak. Pedig érzett ő fájdalmat, nem is egyszer, de nem a testén, neki a szíve hasadt beléje. Ekkor meghozta a megmásíthatatlan döntést, végleg visszavonul a birtokára pihenni. Szögre akasztotta a sisakot, a páncélt és elbúcsúzott. A csatáktól. A győzelmektől. A vereségektől. A király hadseregétől. A Birodalom népétől. E naptól kezdve a birodalom lakói mindig a halhatatlan lovagról meséltek a gyermekeiknek, így neve sosem merült feledésbe. A koldusból lett lovag története szájról szájra terjedt és a mondának köszönhetően sok-sok ifjú tehetség tűnt fel a király hadseregében.
A lovag az utolsó csatában egy különleges sisakot viselt, melyen az alábbi felirat állt: Life is about passions. Thank you for sharing mine. Hiányozni fogsz M.S. – de a mese örökre velünk marad. Mi köszönjük.
A fenti bejegyzést elsősorban Zsanettnek, Lacinak és Gyurinak ajánlom. Mert bár annyiszor elhangzott: „én kiszállok”, mi sosem tudtunk kiszállni és már nem is fogunk.
